Az álmaim ritkán beszédesek, én inkább a hétköznapi és az égi jelekben, az angyalokban hiszek. Átsegítenek a nehéz napokon, csak a segítségüket kérem, hogy oltalmazzanak, védjenek és máris jobban érzem magam.
Az ember kényelmes lény, gyakran dönt a monoton élet mellett, nem mer kilépni a komfort zónájából. Az egyszerűbb utat választja, és így az egyén és a vágyai szépen lassan elmerülnek. Én is hajlamos vagyok minderre. Tettem nagy lépéseket, és biztosan fogok is, de sokszor megelégszem kevesebbel, mint amit talán megérdemelnék. Belenyugodni egy-egy rossz szituációba, folyton ugyanazt ismételgetni (ez van, ezt kell szeretni) egyenlő az önpusztítással. Szépen lassan, belülről gyilkoljuk Önmagunkat.
Történt, ami történt, vissza nem csinálhatom már. A kérdés, hogy mindebből mennyit tanultam. Az leszek, amit megteszek, és a nagy lehetősséggel, élnem kell ha egy égi jel jön mentőövként el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése